Fölösleges drukkolnotok. Eddig tartott a dolog. Marad a kettes felállás az Andrissal.

Az elmúlt másfél hónapban nagyon sok minden történt. Sok jó és sok rossz is, sajnos. Andris sokat sírt és eljutottunk oda, hogy nem tudtam letenni, mert nem maradt meg fekve. Szinte éjjel-nappal fent volt. Mindenki azt mondta, az orvosokat is beleértve, hogy hasfájós és majd elmúlik.

Persze nem múlt el és egyre rosszabb lett a helyzet. Annyira kimerült, hogy ha sikerült végre elaludnia, akkor szinte eszméletvesztésig beájult. Kétszer riasztott be a légzésfigyelő emiatt, rongybabaként vettem ki a kiságyból és kétszer történt meg ez az ölemben is. Minden alkalommal nagyjából 20 másodperc volt, mire magához tért.

Ezek után azt mondtam, na jó, ez nem játék. Bementünk a Madarász kórházba, ahol elméletileg kötelesek felvenni, ha a légzésfigyelő okkal beriaszt.

Öt napot töltöttünk bent a kórházban, kivizsgáltak mindent. Az utóbbi időben sokat hányt, bukott az Andris, ami egyes gyerekeknél nem okoz gondot, de nála kimarta a sav a nyelőcsövet. Emiatt nem tudott fekve maradni és aludni. Ez okozta a kimerültséget és a beájulásokat.

Az ágyat meg kellett emelni, kap sűrítőt, amitől a tej állaga tejbegríz-szerű lesz, így nem tud visszafolyni olyan könnyen. A kórházi- és az idegállapotomat nem írom le. Azt sem, amikor bekerültünk és azt sem, ami előtte volt. Elég annyi, hogy a kimerültségtől és az ijedtségtől az első benti napon elsírtam magam, ahányszor orvossal vagy nővérrel kellett beszélni. Mostanra már rendben van Andris, nincs se hányás, se bukás.

A hasfájás is csökkent (semmi az ég világon nem használt, kivétel a has masszírozás és a szélcső). Bár az is hozzátartozik a dologhoz, hogy hat evésből már kettő tápszeres. Illetve bevezettük az őszibarackot is, amiből tegnap egy egészet bevágott.

Röviden ennyit a hasfájós/refluxos időszakról, majd jövök még!

A papírnyúl csíkokat engedett, barátságos karmokat és fogakat növesztett. Átalakult. Most már három papírtigris van. Drukkoljatok nekik!

Majd írok még a mindennapokról, de egyelőre ritkán kerülök gépközelbe, akkor sincs elég időm egy tisztességes bejegyzésre. Egy füzetben írom a történéseket, az a kiságy mellett is jól működik. Csók mindenkinek.

Ugyan még csak két hónapja vagyok érintett az anyaságban, de mélyen bólogattam, amikor olvastam a lenti írást. Van egy-kettő, ami rám nem igaz, de a többi annál inkább.

Az első 6 hónap

Vannak pillanatok, percek, amikor teljesen megfeledkezem arról, hogy van egy Babom. Ez biztosan sokakat felháborít, engem megijeszt. Persze ezek olyan pillanatok, amikor az Andris alszik vagy lent van anyunál, én pedig éppen elmélyülök valamiben. És akkor belém hasít, hogy úristen pár percre megfeledkeztem róla és szörnyű lelkiismeret-furdalásom támad. Ezzel egy időben pedig halvány vágyakozás a nyugodt időkre, amik már soha nem térnek vissza.

És akkor visszazökkenek a jelenbe és önmagamba.

Levettem a pelenkát, hogy kicsit szellőzzön a gyerek feneke.

Most csupa kakásan, vigyorgó pofával gügyög a játszószőnyegen az oroszlános mesekönyvnek. Még nincs szívem megzavarni őt.

Tegnap(előtt)* volt Andris két hónapos. Isten éltesse sokáig!

Fordított arányosan fejlődünk. Ő napról-napra ügyesebb minden téren, én pedig szellemileg épülök vissza az itthoni egyedülléttől (felnőtt kapcsolatot tekintve) és a fáradságtól.

A legnagyobb öröm, hogy mosolyog, nevet. Felismeri a szituációkat amikor van értelme a mosolynak, nevetésnek. Persze még nem mindet. Vannak kedvenc tárgyai, mint például a karnis, a plafon, a lámpák, a plüss egér, a nagyszemű béka és az ikeás textil mesekönyv, akikkel már elmélyülten kommunikál. Ez a lista egyre bővül, én pedig minden nap többször elsorolom az összes tárgyat a lakásban és összefüggésbe hozom őket, hogy ne csak egy lista legyen. Néha persze tévedek, meg hülyeségeket beszélek, de remélem ezt Andris még nem veszi észre.

Nagyjából két hétig tartott, amíg sikerült legyőznie a saját öklét és bekerült a szájába. Nagy csaták voltak, néha sírásig is fajultak, de végre sikerült, cuppoghat kedvére.

Tegnap sikerült a fellógatott Zümit ököllel megütnie, ami azt jelenti, hogy kezd tisztába lenni azzal, hogy az a kalimpáló virgács az ő keze és varázslatos módon tudja irányítani. Ezt ma megismételte, nem felejtette el.

Hasfájás még mindig van, bár szerintem a csecsemők belső működése a legnagyobb talányok egyike. Senki nem tud semmit, mindenki csak találgat és azt mondja, hogy ez így normális, majd elmúlik. Minden gyereknek más gyógyír működik. Mire hozzászokik a szervezet a tökéletesnek gondolt szerhez, módhoz, már el is múlt a nyavalya. De sebaj, mert helyette jön egy másik.

A nyulas sorozatot folytatom, majd meglátjuk mi sül ki belőle.

*mire sikerül befejeznem egy bejegyzést több nap is eltelik...

Ez persze nem maradhat ki innen:

Több dolog is van, ami folyamatosan kavarog a fejemben. Egyrészt nem tudom, hogyan fogom megemészteni, feldolgozni a tényt és döntést, ami elé D állított. Egy szó jut eszembe: kegyetlenség. Azt gondolom vagy legalábbis úgy érzem, hogy ha egyszer mégis úgy döntene, hogy része szeretne lenni az életünknek, nem lesz benne annyi erő és bátorság, hogy szembenézzen a feladattal, hogy hogyan lehetne bekapcsolódni, helyretenni az előző döntése alapján kialakult helyzetet. Ehelyett menekül majd tovább, tudomást sem véve a maga mögött hagyott emberekről. De tévedjek és ne legyen igazam. Végül is ez már az ő élete, és ő úgy döntött, hogy külön folytatja. Tehát nekünk nincs beleszólásunk, nincs hozzá közünk.

Folytatjuk tovább nélküle, emelt fejjel, büszkén. Tudomásul véve, hogy nehezített pályán kell tovább játszanunk. A szülés másnapján azt kérdeztem magamtól, hogy ki az az őrült, aki másodszor is bevállal egy gyereket, ekkora fájdalom után. Ez a hozzáállásom egy hét után teljesen megváltozott. A nagyobb sebek máshol vannak. Mostanra már úgy érzem, hogy simán bevállalnék még egy Babot (pedig még Andrissal is csak most tanuljuk egymást).

A terhesség egyáltalán nem teher. Olyan különleges állapot, amit csak akkor tud értékelni az ember, ha már benne van. Minden nyűgjével, bajával együtt. Én nagyon szerettem ezt a nyolc/kilenc hónapot, annak ellenére, hogy bizonytalanság vett körül. Persze a bevállalás kicsit több ésszel kell, hogy történjen. Mind a szeretett férfi személyét, mind az életkoromat tekintve. De ez még messze van, ha egyáltalán van.

Addig is van mit csinálnom. Andrisnak vidám és boldog gyermekkort teremteni, nekem pedig el kell kezdenem összerakosgatni a millió darabra tört szívemet.

Sok minden történik, alvásból és időből van a legkevesebb mostanában.

A hasfájás rendületlenül jelen van, persze vannak ideiglenes megoldások, de egyik sem a végleges, mindent megváltó csoda. Masszírozás, hason fektetés, cseppek, tornázás, ringatás és ki tudja mi még. Mindenesetre már sokkal jobban felismerem, hogy éppen mire lehet szüksége, miről szól a sírás éppen. Vannak napok, amikor minden rendben, van, amikor napokig pokol. Kiszámíthatatlan.

Andris elérte a hatodik hetet és a négy kilót. Hihetetlen, hogy napról-napra mennyit fejlődik, változik. Egyre jobban figyel, nyílik ki a világ felé. Nagyon jókat derülök magamban, amikor elkalandozik egy-egy színes tárgyon és látszik az őszinte rácsodálkozás az arcán.

Villámgyorsan figyel és tanul. Ha jó passzban van, akkor simán utánozza a grimaszolásomat és már a mosoly is ott ül az arcán. Megeszem, annyira cukorpofa.

A pelenkázást rendületlenül utálja, az esetek többségében sír, de nagyon taktikás mert amikor az utolsó patentokat kapcsolom be, hirtelen mindig abbahagyja. Nahát-nahát. Tudja, hogy az a procedúra végét jelenti. A fürdéshez kezd hozzászokni, csak nekem kellene magabiztosabban tartanom, mert érzem, hogy az nagy rizikófaktor.

Ahogy kezdetem volna hozzászokni, hogy egy-másfél órákat eszik, hirtelen elkezdett csak fél órákat enni. Őrült tempóban. Ami persze szintén nem annyira jó, de nem tudom szabályozni.

A hason fekvés is jól megy már. Nehezebb éjszakákon együtt alszunk. Én háton, Andris pedig a mellkasomon hasalva.

Andrisnak van már egy barátja Skóciában, Abbie. Hamarosan érkezik a következő kisbarát is, de még nem lehet tudni, hogy fiú lesz vagy lány. Már nagyon várom a pillanatot, amikor az Északi tenger partján bohóckodunk együtt.

Itthon is vannak már csajok, akik rajongnak Andrisért. A múlt héten látogatott meg minket Lea, Míra, tegnap pedig Vanda és Vivien. Ezeket a rajzokat kaptuk:

Lea az előszobába érve azt kérdezte Ez micsoda?
Egy nagyon régi írógép válaszoltam. Az micsoda?
Olyan mint a számítógép csak kicsit más...
Fél óra múlva, amikor már előtte ült és gyakorolt, hátrafordult és azt kérdezte Hol lehet törölni egy betűt?
Őőő, sehol. :)

Nem mintha sok kedvem lenne, de ezek már készen voltak. Az élet pedig nem áll meg...

Eltelt öt nap és nem telefonált. Majd jött egy e-mail, melynek része volt a kérdés, hogy hogyan vagyunk. Megkérdeztem, hogyan képzeli a kapcsolattartást a Babbal, csak hogy tudjam, mire számítsak és ne ringassam magam hiú reményekbe (hogy mondjuk minden másnap telefonál megkérdezi hogy van és mondjuk egy héten egyszer találkozunk).

Szerinte két opció van. Az, ha valaki részt vesz 100%-ban, és az, amikor egyáltalán nem. Ő a másodikat választotta, azaz azt, hogy nem akar találkozni velünk egyáltalán. Állítólag miattam, de ettől még érdekli őt a Bab csak most mi ketten, a Bab és én, egyek vagyunk. És velem nem akar találkozni, mert az elmúlt hetekben kikészítettük egymást. (Azt hiszem emiatt, vagy én már nem is tudom. Lehet, hogy megőrültem, de nem tudom összerakni a részeket). Annak ellenére is ezt választja, hogy elmondtam neki, hogy felfogtam azt, hogy köztünk már nem lesz semmi.

Ha érdekli és fontos számára az Andris, akkor miért hoz ilyen döntést? Az elmúlt x hónapban folyamatosan arról beszéltem, hogy milyen fontos, hogy kialakuljon az apa-fiú kapcsolat/bizalom már az elején. Mi lesz így? Ki tud alakulni bármilyen kapcsolat, bizalom így, hogy nem találkozik vele? Nem.

Sok év után ott áll majd előtte, idegenként?

Nem értem.

Szoptatás (milyen hülye szó ez) Etetés közben az egyetlen szórakozásom, feltéve ha nem alszom el a Babbal együtt, hogy bejárom gondolatban az összes országot, várost, utcát, tengerpartot, ahol valaha jártam.
Csapong a fantáziám egyik helyről a másikra, fantasztikus utazások egy fotelból. Pillanatok alatt Svédországból Párizsban termek, majd a horvát tengerparton, aztán már egy pici óváros macskaköves utcáit járom, vagy éppen kanyoningolok Szlovéniában vagy egy hüttében kortyolgatom a forralt bort. És a sor végtelen.
Gyönyörű emlékek törnek elő miközben a Babbal szemezek türelmesen és biztatom, hogy egyen már és ne aludjon evés helyett.
Mert az a szokása, hogy 20 perc után bealszik és ha jelzem, hogy inkább egyen, akkor csukott szemmel úgy tesz mintha, de közben persze nem (eszik). Megjegyzem, állítólag én is ugyanilyen voltam. Anyukám velem együtt aludt el a fáradságtól a fotelben.

Na, mennem kell, Andris mostanában nem jó alvó, alig alszik egyszerre 30 percnél többet. Persze látom rajta, hogy álmos, de valamiért nyűglődik és csak az ölemben hajlandó elaludni. Azt persze egyből észreveszi, ha megpróbálom letenni őt.

Ja, ami fontos. Voltunk tegnap a kardiológián a Madarász kórházban. Nagyon-nagyon aranyos volt a doktornő. Figyelmesen, gondosan vizsgálta Andrist.

El sem hittem, de van vérnyomásmérő csecsemőknek, több méretben is. Nekünk egy nagyon pici kellett, ami kb. 10x5 cm-es volt. Ezt tette a karjára, majd a lábára. Aztán jött az a csipeszes, elektródás izé, majd szívultrahang.

A jó hír, hogy a ritmuszavar elmúlt. Vagyis lehet még pár félreütés többször egy héten, de arra azt mondta a doktornő, hogy rendben van. A zörej még van, ami egy be nem nőtt résztől van, de remélhetőleg az is rendbe jön hamar. Legközelebb szeptember végén kell majd mennünk, illetve ha bármi panaszunk lenne.

Ezer éve nem szívta ki senki a nyakam. Andris most megtette, bár nem a nyakammal. Annyira akart már enni, hogy nem tudtam lecuppantani a karomról. Így lett egy jó kis lila foltom.

Andris a nyúlon túl.

Tőmondatokban:

Olyan karizmom lesz mint Stallonénak. Kevesebb vagyok kilóra, mint eddig bármikor (62,1kg).

Kemények a nappalok, az éjszakák kicsit jobbak. A hasfájás javult, de még nem tűnt el, remélem hamarosan rájövünk a nyitjára és elűzzük.

Már tudunk egyedül (ketten fürdeni). Nem sírja végig a fürdést csak a felét.

A pelenkázó a mosógép tetején van, amit mindig kikapcsoltam eddig, amikor tisztába tettem a Babot. Ma nem kapcsoltam ki és látni kellett volna, hogy milyen áhítattal adta át magát a centrifuga programnak.

Egyébként egyből elalszik bármilyen mozgó tárgyban. Minél rázósabb az út, annál hamarabb. A kertben lassan kijárt utunk lesz.

Tegnap voltunk először vásárolni ketten. Nem mondom, hogy nem izzadtam le százszor, de majd lassan megszokjuk. Babakocsi váz össze / csomagtartóba be / babaülés be gyerekkel / mindezek ki / vásárlás / majd megint minden be meg ki.

Egyre többet figyel és néz és tanulányoz. Imádnivaló gyerek.

Pulzusmérésben már profi vagyok.

Ez a bejegyzés legyen emlék Laci bácsinak, a szomszédunknak, aki sajnos már nem láthatta a Babot. Vasárnap hajnalban halt meg.

Mióta megszülettem azóta egymás szomszédai vagyunk/voltunk, szinte a második nagypapám. Minden nap találkoztunk, minden nap beszéltünk, váltottunk pár szót. Tegezhettem őt. Minden reggel, amikor munkába indultam, ő is kint volt. Megbeszéltük, hogy milyen idő lesz, milyen a forgalom a városban, volt-e horgászni, milyen kapás volt. Minden reggel úgy köszönt el, hogy vigyázzak magamra és vezessek óvatosan.

Még nem is mondtam, hogy gyereket várok, de ő már észrevette a mozdulataimból, ez derült ki utólag.

Sokat dohányzott. Rengeteget. Két hónapja kórházba került, de onnan pár nap után hazaengedték. Nem mondta el, hogy mi a baj. Egy hete pedig megműtötték a tüdejét, a műtét rosszul sikerült, aztán altatták őt napokig. Kicsit még felébredt, de nem javult az állapota. Küldtem neki képet Andrisról, remélem még látta, mert ő is nagyon várta, hogy megszülessen.

A tegnapi első sétánkat neki ajánlom.  Remélem látott minket odafentről.

Most nagyon üres az udvar.

Kistigrisek születtek az állatkertben. :)