Sok minden történik, alvásból és időből van a legkevesebb mostanában.

A hasfájás rendületlenül jelen van, persze vannak ideiglenes megoldások, de egyik sem a végleges, mindent megváltó csoda. Masszírozás, hason fektetés, cseppek, tornázás, ringatás és ki tudja mi még. Mindenesetre már sokkal jobban felismerem, hogy éppen mire lehet szüksége, miről szól a sírás éppen. Vannak napok, amikor minden rendben, van, amikor napokig pokol. Kiszámíthatatlan.

Andris elérte a hatodik hetet és a négy kilót. Hihetetlen, hogy napról-napra mennyit fejlődik, változik. Egyre jobban figyel, nyílik ki a világ felé. Nagyon jókat derülök magamban, amikor elkalandozik egy-egy színes tárgyon és látszik az őszinte rácsodálkozás az arcán.

Villámgyorsan figyel és tanul. Ha jó passzban van, akkor simán utánozza a grimaszolásomat és már a mosoly is ott ül az arcán. Megeszem, annyira cukorpofa.

A pelenkázást rendületlenül utálja, az esetek többségében sír, de nagyon taktikás mert amikor az utolsó patentokat kapcsolom be, hirtelen mindig abbahagyja. Nahát-nahát. Tudja, hogy az a procedúra végét jelenti. A fürdéshez kezd hozzászokni, csak nekem kellene magabiztosabban tartanom, mert érzem, hogy az nagy rizikófaktor.

Ahogy kezdetem volna hozzászokni, hogy egy-másfél órákat eszik, hirtelen elkezdett csak fél órákat enni. Őrült tempóban. Ami persze szintén nem annyira jó, de nem tudom szabályozni.

A hason fekvés is jól megy már. Nehezebb éjszakákon együtt alszunk. Én háton, Andris pedig a mellkasomon hasalva.