Ugyan még csak két hónapja vagyok érintett az anyaságban, de mélyen bólogattam, amikor olvastam a lenti írást. Van egy-kettő, ami rám nem igaz, de a többi annál inkább.

Az első 6 hónap

Vannak pillanatok, percek, amikor teljesen megfeledkezem arról, hogy van egy Babom. Ez biztosan sokakat felháborít, engem megijeszt. Persze ezek olyan pillanatok, amikor az Andris alszik vagy lent van anyunál, én pedig éppen elmélyülök valamiben. És akkor belém hasít, hogy úristen pár percre megfeledkeztem róla és szörnyű lelkiismeret-furdalásom támad. Ezzel egy időben pedig halvány vágyakozás a nyugodt időkre, amik már soha nem térnek vissza.

És akkor visszazökkenek a jelenbe és önmagamba.

Levettem a pelenkát, hogy kicsit szellőzzön a gyerek feneke.

Most csupa kakásan, vigyorgó pofával gügyög a játszószőnyegen az oroszlános mesekönyvnek. Még nincs szívem megzavarni őt.

Tegnap(előtt)* volt Andris két hónapos. Isten éltesse sokáig!

Fordított arányosan fejlődünk. Ő napról-napra ügyesebb minden téren, én pedig szellemileg épülök vissza az itthoni egyedülléttől (felnőtt kapcsolatot tekintve) és a fáradságtól.

A legnagyobb öröm, hogy mosolyog, nevet. Felismeri a szituációkat amikor van értelme a mosolynak, nevetésnek. Persze még nem mindet. Vannak kedvenc tárgyai, mint például a karnis, a plafon, a lámpák, a plüss egér, a nagyszemű béka és az ikeás textil mesekönyv, akikkel már elmélyülten kommunikál. Ez a lista egyre bővül, én pedig minden nap többször elsorolom az összes tárgyat a lakásban és összefüggésbe hozom őket, hogy ne csak egy lista legyen. Néha persze tévedek, meg hülyeségeket beszélek, de remélem ezt Andris még nem veszi észre.

Nagyjából két hétig tartott, amíg sikerült legyőznie a saját öklét és bekerült a szájába. Nagy csaták voltak, néha sírásig is fajultak, de végre sikerült, cuppoghat kedvére.

Tegnap sikerült a fellógatott Zümit ököllel megütnie, ami azt jelenti, hogy kezd tisztába lenni azzal, hogy az a kalimpáló virgács az ő keze és varázslatos módon tudja irányítani. Ezt ma megismételte, nem felejtette el.

Hasfájás még mindig van, bár szerintem a csecsemők belső működése a legnagyobb talányok egyike. Senki nem tud semmit, mindenki csak találgat és azt mondja, hogy ez így normális, majd elmúlik. Minden gyereknek más gyógyír működik. Mire hozzászokik a szervezet a tökéletesnek gondolt szerhez, módhoz, már el is múlt a nyavalya. De sebaj, mert helyette jön egy másik.

A nyulas sorozatot folytatom, majd meglátjuk mi sül ki belőle.

*mire sikerül befejeznem egy bejegyzést több nap is eltelik...

Ez persze nem maradhat ki innen:

Több dolog is van, ami folyamatosan kavarog a fejemben. Egyrészt nem tudom, hogyan fogom megemészteni, feldolgozni a tényt és döntést, ami elé D állított. Egy szó jut eszembe: kegyetlenség. Azt gondolom vagy legalábbis úgy érzem, hogy ha egyszer mégis úgy döntene, hogy része szeretne lenni az életünknek, nem lesz benne annyi erő és bátorság, hogy szembenézzen a feladattal, hogy hogyan lehetne bekapcsolódni, helyretenni az előző döntése alapján kialakult helyzetet. Ehelyett menekül majd tovább, tudomást sem véve a maga mögött hagyott emberekről. De tévedjek és ne legyen igazam. Végül is ez már az ő élete, és ő úgy döntött, hogy külön folytatja. Tehát nekünk nincs beleszólásunk, nincs hozzá közünk.

Folytatjuk tovább nélküle, emelt fejjel, büszkén. Tudomásul véve, hogy nehezített pályán kell tovább játszanunk. A szülés másnapján azt kérdeztem magamtól, hogy ki az az őrült, aki másodszor is bevállal egy gyereket, ekkora fájdalom után. Ez a hozzáállásom egy hét után teljesen megváltozott. A nagyobb sebek máshol vannak. Mostanra már úgy érzem, hogy simán bevállalnék még egy Babot (pedig még Andrissal is csak most tanuljuk egymást).

A terhesség egyáltalán nem teher. Olyan különleges állapot, amit csak akkor tud értékelni az ember, ha már benne van. Minden nyűgjével, bajával együtt. Én nagyon szerettem ezt a nyolc/kilenc hónapot, annak ellenére, hogy bizonytalanság vett körül. Persze a bevállalás kicsit több ésszel kell, hogy történjen. Mind a szeretett férfi személyét, mind az életkoromat tekintve. De ez még messze van, ha egyáltalán van.

Addig is van mit csinálnom. Andrisnak vidám és boldog gyermekkort teremteni, nekem pedig el kell kezdenem összerakosgatni a millió darabra tört szívemet.